Balsors, akit örökké tép

Könyvmolyok lévén tovább folytatjuk az olvasást. Az Élő Könyvtárban olvasott első történetünk megdöbbentett, és érzelmileg felkavart, de emellett a történelmi ismereteinket is bővítette. A következő történetet viszont egyetlen szóval tudjuk csak jellemezni: dráma.

Az Élő Könyvtár egy metafora, amelyben a könyvek olyan emberek, akik saját életük – többnyire viszontagságos – történetét mesélik el. Első cikkünkben bemutattuk a Kazinczy Élő Könyvtárat és annak koncepcióját, ezt követően megosztottuk az első olvasmányélményünket, most pedig kinyitunk egy újabb könyvet.

balsors1

Fotó: Szöllősi Mátyás

Csurika a tolmácsával együtt érkezik. A történet már az elejétől kezdve sokkoló. „14 éves koromtól kezdve szenet lapátoltam egy üzemben. Olyan fiatal voltam, hogy a szüleimnek papírt kellett írniuk, hogy ott dolgozhassak.” Szóhoz sem jutunk. Csurika évekig lapátolta a szenet, a gyerekként végzett nehéz fizikai munka miatt a mai napig csípősérüléstől szenved, amely folyamatos fájdalommal jár, és gyakran akadályozza a szabad mozgásban.

Pár perccel később életének következő drámai eseményét is megosztja velünk: hozzáment egy férfihez, akiről később kiderült, hogy homoszexuális, és csak kihasználta őt, hogy továbbadhassa a családnevét, ráadásul később bántalmazta is a gyereküket.

Csurika fia hiperaktív volt, a tanárok nem tudtak mit kezdeni vele az iskolában, gyakran hazaküldték, végül pedig felajánlották az anyának, hogy fia korábban elvégezheti az iskolát, csak hogy az iskola meg tudjon szabadulni tőle.

A férje megfenyegette, hogy ha elhagyja, rágyújtja a házat. Amikor Csurika bátyja odaköltözött hozzájuk, a bántalmazások abbamaradtak, de ennek ellenére nem akart tovább együtt élni férjével, ezért elköltözött tőle. Amikor megpróbált a férjétől gyerektartási díjhoz jutni, nem járt sikerrel, a férfinek ugyanis hivatalosan nem volt sem vagyona, sem bármiféle tulajdona.

Kétségbeesett, nem volt senki, aki segítsen rajta és a fián. Eljött a pillanat, amikor úgy döntött, nevelőszülőkhöz adja a gyermeket. Ezt látta az egyetlen útnak arra, hogy megadja fiának, amit ő már nem tudott: tetőt a feje fölé, stabil családi hátteret és egy „normális” életet. A fiút örökbefogadó család azonban túl messze lakott, így nem tudott volna többet találkozni vele, ezért úgy döntött, visszavonja az örökbeadást.

Takarítónőként kezdett dolgozni, de sosem keresett annyi pénzt, hogy akkora lakást tudjon bérelni, amely elég nagy lett volna kettejük számára. Olyan lakásban éltek, ahol a WC sem működött rendesen. Csípősérülése miatt fel kellett adnia a munkáját, így végül az utcára kerültek.

balsors2

Csurika mesél az olvasóknak (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Nem volt senki, aki segítsen nekik. Az utcán élő hajléktalan emberektől tudták meg, hol tudnak aludni, hol nem szabad tartózkodniuk, valamint tőlük kaptak néhány pokrócot és további tippeket is. Végső kétségbeesésében Csurika megpróbált prostituáltként dolgozni. „Mivel túlsúlyos vagyok, sztriptíztáncosként nem dolgozhattam, csak prostituáltként. Ruhákat és magassarkú cipőt kellett volna vennem, hogy elkezdhessem a munkát, de még erre sem volt pénzem.”

Hamarosan elkezdte árulni a Fedél Nélkül újságot, hogy némi pénzt keressen, és ebben igen jónak bizonyult. Tíz év alatt nyolcszor lett az év legjobb újságterjesztője, a további két évben is csak azért nem nyert, mert nem tartózkodott az országban. Ekkor ugyanis külföldön próbált szerencsét: Németországba ment, és takarítónőként sikerült állást találnia. A magyar viszonyokhoz képest igen jó fizetést ígértek neki. Végül alig kapott valami pénzt, csak a töredékét a beígért összegnek.

Visszatért Magyarországra, de nem adta fel, és újra újságterjesztőként kezdett dolgozni, valamint belekerült a hajléktalanokkal szembeni előítéletek visszaszorításáért indított programba is. „A kormány meghirdetett egy programot, amelyben civil szervezetek hajléktalanokkal közösen előadásokat tartottak iskolákban, hogy megelőzzék a hajléktalanokkal szembeni erőszakot és előítéleteket. A kezdeményezést azután indították el, hogy fiatalok megtámadtak egy hajléktalant egy aluljáróban. Az elkövető fiatal ma szociális munkásként dolgozik.”

Csurika továbbra sem adja fel, és vissza akar menni Németországba a fiával, aki nemrég fejezte be az iskolát, és szakács lett. Reméli, hogy ezúttal több szerencséje lesz. Végül egy nagyon fontos dolgot oszt meg saját magáról: „Soha nem ittam alkoholt, nem cigiztem, nem ittam kávét és nem drogoztam.” Ez az utolsó mondat rávilágít arra, hogy a sztereotípiákkal ellentétben nemcsak a függőségek állhatnak az utcára kerülés hátterében, és hogy az élet egymást követő események láncolata, amelyeket nem mindig áll módunkban kontrollálni.

Megköszönjük Csurikának, hogy ennyire nyíltan és bátran beszélt az életéről, és minden jót kívánunk neki a jövőben. Végül, hogy egy kicsit gyakoroljam a nyelvet is, magyarul mondom neki: „ne add fel!” Szép napot kíván nekünk, és elmegy. Három néma ember marad az olvasóteremben.

Jó lenne, ha minél több ember juthatna el hasonló eseményekre, ahol ismereteket szerezhetnek, félelmeiket pedig levetkőzhetik azokkal az embertársaikkal szemben, akiket nem értenek, vagy akikkel nem kerülnek kapcsolatba.

Ezért annyira fontos az Élő Könyvtár kezdeményezés: hozzájárul a társadalom aktivizálásához olyan módon, hogy növeli az emberekben a közösségérzetet és az empátiát. A végső cél pedig, hogy ne „ők” legyenek, hanem „mi”. Nekünk, mint közösségnek pedig együtt kell harcolnunk a problémák leküzdéséért. A megoldás pedig nem lehet a szegény, függőségben szenvedő vagy hajléktalan emberek megbélyegzése. Az első lépés, hogy megértsük, min mentek keresztül ezek az emberek, és segítsünk nekik.

balsors3

Fotó: Szöllősi Mátyás

Ha Te is könyvmoly vagy, vagy egyszerűen csak tetszik az Élő Könyvtár ötlete, amely egy másfajta szemléletmódot igyekszik átadni az embereknek, kövesd a Kazinczy Élő Könyvtár Facebook oldalát, ahol friss információkat találsz a közelgő eseményekről.

Felix Müller
EVS önkéntes, Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fordította: Dávid Ferenc