„De ezt már olvastam!”

Júniusban az utolsó dolgozatokat és a bizonyítványosztást követően véget ért a tanév az iskolákban. A gyerekekkel együtt a Máltai Fiatalok korrepetálós programja is nyári szünetre megy, de előtte még egy összefoglaló célokról, élményekről, nehézségekről és persze a további tervekről.

„Add tovább, amit megtanulhattál!” mottóval indult el a félév elején a korrepetálós önkéntes program: tizennégy fiatal vállalta, hogy heti rendszerességgel segítenek nehéz helyzetű családok gyerekeinek a tanulásban.

3_korrepetalas1

„Tudjuk, hogy az önkéntesség iránti igény szerencsére egyre több fiatalban fogalmazódik meg, de általában el is akad a dolog a mit is csináljak kérdésnél. Mert mit tud adni egy fiatal, aki még tanul, vagy éppen, hogy elkezdett dolgozni? Tud áldozni az idejéből, át tudja adni a lendületét, a jókedvét, és azt a tudást, ami még frissen él benne, hiszen nemrég kelt föl az iskolapadból. Ilyen szempontból a korrepetálás egy ideális feladat” – mondta el Meszleny Eszter, a program egyik szervezője.

„A másik oldalról pedig az ötlet már régóta érlelődik bennünk: aki egy kicsit is dolgozott szociális területen, az hamar észreveszi, hogy a legnagyobb szociális problémák legtöbbször azokban a családokban fordulnak elő, ahol a szülők sok esetben a 8 általánost sem teljesítették, érettségivel pedig alig-alig találkozunk” – mesélte a kiindulópontról Meszleny Eszter. „Azt gondoltuk, ha hátrányos helyzetű családok gyerekeivel foglalkozunk, lehetőséget adunk nekik arra, hogy perspektívát lássanak a tanulásban. A fiatalok nemcsak a tananyagot tanítják a gyerekeknek, hanem a saját példájukkal mutatják meg, hogy érdemes és jó tanulni.”

A szervezői vélemények pedig teljesen átfedésben vannak az önkéntesek motivációjával. A fiatalok tudták, mire vállalkoztak, amikor tavasszal elkezdték a közös tanulást a gyerekekkel. „Különleges feladat a korrepetálást, mert amellett, hogy jó érzés segíteni, nagy felelősség is. Azért vágtam bele, mert egyetértek azzal, hogy a gyerekek képzésére, az ő segítésükre kiemelten oda kell figyelni, hiszen ők a jövő, és nekik is tudniuk kell, hogy bennük vannak a lehetőségek” – mondta el Domnanics Anita, aki a Máltai Szeretetszolgálat Zemplén utcai játszóterén foglalkozott egy második osztályos kislánnyal és kisfiúval, akik osztálytársak, és matekban volt szükségük segítségre.

3_korrepetalas2

Máltai játszótér – a találkozások egyik helyszíne

„Az első órán a kisfiú kérte, hogy ne kelljen feladatlapokat megoldania, és csak akkor szeretne jönni, ha játszunk is. A következő alkalommal, amikor találkoztunk, csak játékkal készültem, de akkor pedig a kisfiú természetesen azt mondta, hogy ő nem akar játszani, a feladatlapokat szeretné” – mesélte Anita a kezdetekről.

„A kicsit játékosabb (színezős, ábrás) feladatokkal nagyon jól lehetett őket motiválni. Volt, amikor inkább eltávolodtunk a tanulástól, és másról beszélgettünk” – mondta el Anita. „Néhány olyan játékot vagy mesét is bedobtam, aminek nincs köze a matekhoz, hanem a gondolkodást vagy a koncentrációs képességet javítják. Titokban arra gondoltam ilyenkor, hogy a szöveges feladatoknál is jól jöhet majd ez a tapasztalat”.

Szegedi Eszter a tanév elején érettségire kezdett felkészíteni egy végzős lányt, akit történelemből, magyarból és matekból korrepetált. Amikor ezek az órák véget értek, Anitától vette át egyik első osztályos tanítványát.

3_korrepetalas3

Szegedi Eszter a Rákóczi úti irodában korrepetál

„Vivi az első szótag nehézkes kiolvasása után megpróbálja kitalálni a szavak folytatását, halandzsázik és keveri a betűket. Bevallottan nem szeret olvasni, a második hibás próbálkozás után »De ezt már olvastam!« felkiáltással felpattan a székről, és folytatja a következő sorral, ekkor jön a letakarós módszer” – mesélte Eszter. „Eleven kislány, szeret beszélni, lelkesedik mindenért, ami nem olvasás, szívesen oldja meg a feladatokat, különösen a színezősöket. Ha valamire nem mondom rögtön, hogy jó, akkor elbizonytalanodik, általában rájön a hibára és javítja. A szövegek értelmezésével is gondjai vannak, sokszor nem is olvassa el a feladatot, csak megpróbálja az elképzelése szerint kitölteni. A vonalkövetésnél hiányzik a finomság a mozdulataiból, a radírozásnál, az írásképnél, a salátára gyűrt lapoknál és a pakolási módszereknél is a szétszórtság jelei látszanak.”

„Voltak különféle vizsgálatokon, megoszlanak a vélemények: jelen állás szerint Vivi nem diszlexiás. A szülei tisztában vannak a hiányosságokkal, szeretnének segíteni a kislánynak. Szoktak együtt tanulni (»Ne csináljatok meg mindent, akkor otthonra nem marad!«), de az apuka elmondása alapján nehezen ül le velük házi feladatokat megoldani, másokkal viszont örömmel” – mesélt a háttérről Eszter. A fiatal önkéntes heteken belül Spanyolországba költözik, ezért nem tudja folytatni Vivi tanítását, akinek pedig szüksége lenne a segítségre. A szülők és a tanítónők megegyezése szerint ugyanis a kislány mehet másodikba, de nyárra sok feladatot kapott, gyakorolnia kell, hogy beérje a többieket.

Ahogy egyre többször találkoznak az önkéntesek a gyerekekkel, felmerülnek visszatérő problémák, amelyeket nekik kell megoldaniuk, kezelniük. Anita bevallotta, hogy néha a fegyelmezés is nehézséget okoz, és nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő eszközt, hogy leültesse az asztalon inkább feküdni akaró kisfiút. „Két gyerekkel egyszerre foglalkozni önmagában kihívás. Mivel nem is ugyanolyan osztályzataik szoktak lenni, ezért nehéz ezt a kis különbséget másfél órán belül úgy leküzdeni, hogy mindketten azt érezzék, érdemes volt eljönni az órára. Persze van pozitívuma is annak, hogy osztálytársak, mert tudnak segíteni a másiknak, és egymást is motiválják.”

A program szervezője, Meszleny Eszter szerint a legnehezebb a szülőkkel való kapcsolatfelvétel volt. „Nehéz volt megbeszélni az első találkozót, az első foglalkozást, a rendszerességet. Szerencsére a fiatal önkénteseink nagyon találékonyak voltak, és a legtöbb esetben sikerült áthidalni ezeket a nehézségeket. Pont ebben rejlik a fiatalok ereje: nem sértődnek meg, nem adják fel, és ha kidobják őket az ajtón, bemásznak az ablakon. Ezekre a helyzetekre is próbáljuk felkészíteni az önkénteseinket, hiszen tudniuk kell, hogy az elutasítás sosem nekik szól, hanem az ismeretlentől való félelemnek.”

3_korrepetalas4

Az önkéntesek e-mailben és Facebookon is beszámoltak élményeikről, és bármikor segítséget kérhettek a szervezőktől. Az állandó kapcsolattartás mellett azonban rendszeresen tartottak megbeszéléseket is a fiataloknak. Ezeken az alkalmakon minden jelenlevő elmesélte, hol tartanak a munkával, milyen problémák merültek fel. A visszajelzések a követés mellett azért is fontos szerepet töltöttek be, mert így a korrepetálók rájöhettek, hogy sokszor hasonló kérdések merülnek fel bennünk, egymásnak is adhattak tanácsokat, és egy kisebb közösség kezdett el kialakulni az önkéntesekből. A május elején tartott félidős megbeszélésről a projekt másik szervezője, Meszleny Zita számolt be.

Mindig nehéz kérdés, hogy mérhető egy önkéntes program sikere. Meszleny Eszter szerint mivel a korrepetálás csak pár hónappal ezelőtt indult el, még nehéz látványos eredményeket felmutatni: „Persze az igazi eredmény a jó jegy, az ötös, a négyes, de az is óriási dolog, ha egy kisgyerek, aki az évismétlés felé tartott, felsőbb osztályba léphet. Ahogy az is haladás, ha a kisfiú, aki csak a focinak élt, hajlandó bejönni az órára, hogy matekozzon, és még örül is neki. A fiataljaink pedig hatalmas fantáziáról tettek tanúbizonyságot, mikor rájöttek, hogy egy-egy kisgyerekhez milyen ajtón át vezet az út. Van, aki társasjátékozni szeretett, van, aki barkóbázni, mások a heti fontos események elmondása után bármilyen feladat megoldására kaphatóak voltak.”

Emellett az is fontos, hogy a programban résztvevő önkéntesek mit éltek meg nagy előrelépésként. „Már önmagában siker, ha azt érzed, hogy a kisdiák várja az órát, a végén pedig még szívesen maradna. Előfordult, hogy ők kérték az újabb feladatokat, ahogy az is, hogy a felmérő jobban sikerült, mint korábban, és sokszor segítettek is egymásnak a tanulásban – ezek apró sikerek, de mindegyiknek nagyon örültem” – számolt be Anita a korrepetálás során szerzett élményekről. Eszter pedig további jóleső érzésekkel egészítette ki a felsorolást: „Tudom, hogy Vivi velem szívesen találkozott, számon kérte, amikor kimaradt egy alkalom. Az utolsó hetekben látványos fejlődés indult el a betűfelismerés és az olvasás terén, sokszor csak pislogtam az ügyességén”.

És lesz-e folytatása a programnak a nyári szünet után? „Persze, ez nem kérdés!” – vágta rá Anita. Akik elkezdték a korrepetálást, hacsak nem viszi őket másfelé az élet, ősztől folytatják majd a megkezdett munkát. „Augusztus végén az eddigi fórumainkon újabb toborzásba kezdünk, és ismét meghívjuk a fiatalokat a közös munkára” – mondta el Meszleny Eszter. „Reményeink szerint most már ők segítenek majd a saját kapcsolataikon keresztül megkeresni azokat a gyerekeket, akik tényleg segítségre szorulnak. A programot tehát mindenképpen folytatjuk, és ez most már a fiatalokkal közös döntés.”