Keressük a rászorulók embereit!

A segítségnyújtás folyamatában a legnagyobb kincs az ember, aki meghallgat másokat, figyel rájuk, eközben pedig egy hasonló értékekkel bíró közösség tagjává válik. Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi régiójának vezetője az önkéntesség típusairól, feladatairól és szépségeiről mesélt.

Hogy tudnád megfogalmazni, mit jelent az önkéntesség?

Önkéntesség az, amiért az ember képes a lelkesedését és az idejét adni. Szerintem ez a két alapfeltétele van. Nem tartom önkéntességnek a bármiféle kényszerből szabadidőben végzett tevékenységet.

Morva Emilia2
Fotó: Sáfár Tibor

Minden szervezetnél más értelemben használják a fogalmat. Milyen formái vannak a Máltai Szeretetszolgálatnál az önkéntességnek?

A szervezetünkön belül mára az önkéntesség sokféle formája alakult ki. A Máltai Szeretetszolgálat önkéntes szervezetként indult, tehát az Egyesület alapját és legitimációját ma is az önkéntesek adják. Ezt nekünk, fizetett alkalmazottaknak nem szabad elfelejtenünk, hiszen ide vezetnek vissza a gyökereink. Most, huszonöt év távlatából is mindig figyelnünk kell rá, hogy eszünkbe jusson.

Mit sorolnál a klasszikus önkéntes feladatokhoz, amelyek már a kezdetek óta működnek?

Van egy olyan réteg, amely az alapítástól kezdve, a hagyományokhoz kapcsolódóan főként a tradicionális karitatív feladatokat ellátni jött és jön a Szeretetszolgálathoz. Ha feltesszük a kérdést, hogy mivel foglalkozik a Máltai Szeretetszolgálat, sokszor még ma is az a válasz érkezik, hogy ruhát osztunk – amit valóban az alapvető önkéntes tevékenységeink közé sorolunk. Ezenkívül az egyik legrégebbi, még ma is működő önkéntes társaság a betegápolók csoportja, amelynek tagjai kórházakba, idősek otthonába járnak ki, és segítik az ott dolgozó nővérek munkáját. Emellett az adományok szervezése és szétosztása is a régi időkre visszanyúló önkéntes feladat: itt nem csak ruhaadományokról van szó, hanem például gyógyászati segédeszközökről is. Ebben az esetben két oldalon működik az önkéntesség: valaki felajánlja a számára már nem szükséges eszközt, a Szeretetszolgálat önkéntesei pedig eljuttatják a rászorulókhoz.

A hagyományos önkéntesség tehát továbbra is működik. Miért fontos, hogy új irányok is nyíljanak?

A régi önkéntes csoportjaink mellett azt érezzük, hogy új feladatok jönnek, amiket be kell hozni a szervezet életébe, hiszen huszonöt év alatt sok minden változott. Rajtunk kívül mások is osztanak ruhát, több helyen hozzá lehet jutni gyógyászati segédeszközökhöz, sokan szerveznek ételosztást, működnek más civil szervezetek és segélyszervezetek. Az előbb felsorolt paletta számunkra is nyitva áll, de emellett más utakat is kell találnunk. Az előttünk álló időszakban nagyon oda kell figyelnünk, hogy legyen időnk a másikra. Azt tapasztaljuk, ebből van hiány, ebből van a legkevesebb mindenkinek. Odafigyelés, meghallgatás, érdeklődés a másik iránt. Ruhánk, egy üres ágyunk, ahol aludni lehet, élelmiszerünk, társasjátékunk van, ezekből mindig tudunk adni. Az összes új gyerekprogramunkban az a legfontosabb, hogy aki hozzánk jön önkénteskedni, annak legyen ideje foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akik hátrányos helyzetű családból jönnek, és sokszor az iskolában is kudarcokat szereztek. Matek korrepetálás címszó alatt a kisfiú vagy kislány kap egy fiatal felnőtt barátot, aki a mateklecke mellett meghallgatja, mi történt a suliban. Ez óriási lehetőség a gyerekek életében. Veszélyekkel is jár, ha valaki önkéntesként belekerül egy ilyen programba, mert utána könnyen elvonási tünetei lehetnek, ha kiszáll. A pszichológus programunkban részt vevő fiatalok szintén az idejüket és a szaktudásukat adják ahhoz, hogy hétköznapi emberként és szakemberként is tudjanak beszélgetni a rászorulókkal.

Morva Emilia1
Fotó: Sáfár Tibor

Az önkéntes programokat nézve miben különbözik a Szeretetszolgálat más szervezetekről?

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne csak feladatot kapjanak tőlünk az ide érkezők, hanem közösséget is. A nálunk működő önkéntes programok meghatározásánál, a hozzánk csatlakozni vágyó vagy már csatlakozott önkéntesek kapcsán az egyik legnagyobb küldetés, hogy kisebb-nagyobb közösségeket hozzunk létre, amelyeket persze az elején menedzselni kell, de később remélhetőleg önjáróak lesznek, és kialakul a saját identitásuk a Máltai Szeretetszolgálaton belül. Nemcsak a rászorulóknak van szükségük segítségre, hanem az önkénteseknek is jól esik, ha a feladathoz kapcsolódva egy csoporthoz is tartozhatnak. Ha fizetést nem is tudunk adni egy önkéntesnek – hiszen ez már önmagában ellentmondás lenne –, akkor kínálnunk kell nekik valamit, amitől a komfortérzetük jobb lesz. Azt remélem, hogy aki a Máltai Szeretetszolgálatot választja, és itt szeretne önkénteskedni, az nemcsak a feladatot látja (vagyis például, hogy gyerekekkel, idősekkel vagy hajléktalanokkal foglalkozik majd), hanem a logónk már beindítja azt a hozzáadott értéket, hogy itt közösséget is fog találni.

Milyen nehézségeket kell megoldani ahhoz, hogy az új típusú önkéntesség is teret nyerjen a Máltai Szeretetszolgálaton belül?

Az intézményeinkbe, mint szociális szervezetekhez mindig érkeznek önkéntesek. Nagyon fontos küldetésünk, hogy ha emberek szeretnének hozzánk csatlakozni, és szabadidejüket, lelkesedésüket adják azért, hogy segítsék a mi munkánkat, és ezen keresztül a tőlünk segítséget kérőket, akkor mi mindig adjunk terepet. Ez is egy nagyon nehéz feladat, hiszen be kell tanítani a hozzánk érkezőket, figyelnünk kell rájuk, segítenünk őket. Mindig készen kell állnunk arra, hogy a kérdéseinkre választ kapjanak, valamint fontos az is, hogy folyamatos visszajelzést tudjunk nekik adni.

Milyen pozitívuma lehet egy önkéntes jelenlétének a rendszerre, intézményekre nézve?

Ha nyitottak vagyunk az önkéntesekre, és egy jól kiválasztott ember kerül hozzánk, akkor találtunk egy remek társat a munkánkhoz, ami nagyon meg tud mozgatni minket, és színesíti az intézmények sokszor rutinszerűen beállt hétköznapjait. Jó érzés látni, ahogy fiatal, mosolygós lányok lepik el valamelyik hajléktalan-ellátó intézményünket, és észrevenni, hogy az ő lendületük és dinamizmusok átalakítja az ételosztásra vagy tisztálkodásra váró, ott ülő hajléktalan embereket, akik kicsit máshogy kezdenek el viselkedni, mint amikor a már megszokott alkalmazottak veszik őket körül. Az ételosztásoknál a százötven hajléktalan embernek, aki sorban áll, nem biztos, hogy az egy tál meleg étel a legnagyobb szükséglete – ugyanazon a napon máshol is tudna élelmiszerhez jutni. A kapcsolatra van szüksége: hogy valaki megszólítsa, mosolyogjon rá, megigazítsa a tányért a tálcáján, megkérdezze, hogy van, törődjön vele kicsit. És ha elindul egy beszélgetés, akkor a segítőnek legyen füle arra, hogy meghallgassa, és utána még egy kicsit foglalkozzon vele.

Mennyiben tölt be más szerepet egy önkéntes, mint egy alkalmazott?

Szoktuk mondani, hogy  „messziről jött ember azt mond, amit akar”. De ennek a szólásnak van egy másik oldala is. Ha valaki kívülről néz rá a folyamatokra, sok esetben jobb ötletei vannak, mint nekünk. Más szemszögből látja a rutinokat, amiket mi már évek óta halmozunk. Egy külső szemlélő észreveheti, hogy ha egy kis kanyart tennénk, azzal mindenki számára sokkal vidámabb, élhetőbb, egyszerűbb, mindenféle szempontból pozitívabb változások indulhatnának el. Ezeket a lehetőségeket az önkéntesek zseniálisan meglátják. Nekünk az ilyen észrevételeket jól kell tudnunk fogadni. Azt remélem, hogy ilyenkor a kollégák hamar rájönnek arra, hogy ezek nagyon előremutató dolgok.

Milyen előnyei vannak egy önkéntes programnak az intézményekben folyó szakmai munkához képest?

A programokban fontos, hogy befogadóak legyenek. Amíg az intézmények a meglévő szabályrendszerek miatt kicsit nehézkesen mozognak, addig egy önkéntes projekt hihetetlenül rugalmas tud lenni, hiszen semmi nem gátolja meg abban, hogy egy szabályt módosítsanak, ha úgy kívánja a helyzet és a tapasztalat. Ha tegnap azt mondtuk, hogy 15 éves korig jöhetnek a gyerekek a foglalkozásra, de így kimarad egy nagyon aranyos, a csoportba illő 16 éves, akkor dönthetünk úgy, hogy befogadjuk. Minden önkéntes csoportnak és programnak időnként komoly revízióra van szüksége, hogy elég nyitott-e még, és megfelelően reagál-e a helyzetekre.

Beszéltünk már az intézményekben dolgozó kollégák és az önkéntesek „hasznáról” a folyamatokban. Mi a helyzet az ügyfelekkel, ők mit kaphatnak az önkéntesektől?

A szociális ellátásban a legnagyobb kincs az ember. Az egyik része a történetnek, ha egy hajléktalan embernek tudunk fedelet, ruhát, élelmiszert, gyógyszert, mosakodási lehetőséget biztosítani. Ugyanígy fontos, hogy egy fogyatékkal élő fiatalnak gyógyászati segédeszközt adjunk, és olyan környezetet nyújtsunk, ahol fejleszthetjük a képességeit. Az idős néninek szobát tartunk fenn, a mi esetünkben kilátással a Parlamentre, napi ötszöri étkezéssel, kimossuk a ruháit, és gyönyörű tévéje van az előtérben. A legnagyobb érték mégis az, hogy embert adhatunk a segítséget kérőknek. Nem tudunk annyi kollégát felvenni, amennyire igazából szükség lenne. A hajléktalan-ellátásban ez fokozottan igaz, hiszen itt az ügyfelek leginkább azt a személyt nélkülözik, aki miatt nekik érdemes nem hajléktalan életmódot folytatni. Elsősorban nem a lakásukat, a pénzüket vagy a munkájukat veszítették el, hanem az emberi kapcsolataikat, vagyis azt, akiért érdemes nem berúgni, nem koszos ruhákban jönni-menni. Ugyanígy igaz ez más programok esetében: óriási dolog, ha az ócsai lakóparkban élő gyerekek hétvégén is találkozhatnak fiatalokkal, akik nem feltétlenül megregulázni akarják őket, és nem a matekleckéjüket akarják megíratni velük csillagos ötösre, hanem hagyják, hogy a saját tudásuk és tapasztalatuk szerint focizzanak egy jót, és együtt játsszanak. Ráadásul az önkéntesek meghallgatják őket, mesélhetnek nekik a problémájukról. Az ott élő 150-200 gyereknek nem tudunk 25 segítő munkatársat adni, de tudunk 15 önkéntest. Ezt az értéket kellene, hogy észrevegye az összes intézményvezetőnk, munkatársunk és a szakma úgy egyáltalán. Ezt nem lehet megtenni állami normatívákból, pályázati pénzekből, csak úgy, ha valaki lelkesen, a saját szabadidejét feláldozva jön, és azt mondja, hogy ő erre képes, és a rászorulók embere lesz.

etelosztas_emilia1

Mi a különbség a fiatal és az idősebb önkénteseknek szervezett programokban?

Szerintem nem szabad a két korosztályt sarkosan szétválasztani. Nem a kortól függ, hogy valaki fiatal önkéntes-e, hanem a lelkülettől és a lelkesedéstől. A betegápoló önkéntes csoport tyúkanyója, aki ezt a kedves becenevet kapta, már nem fiatal, de a lelkében húszéves. Ez a titka az egésznek: ettől tud életben maradni, menni tovább a program, és nem elhatárolódni. Az idősebb önkéntesek egy része huszonöt éve itt vannak köztünk, nagyon szerethetőek, nagy tudásuk és tapasztalatuk van, de nem fognak már focizni az ócsai gyerekekkel, és matekot korrepetálni sem szeretnének. A találkozókon mindig szomorúan teszik fel a kérdést, hogy mit csinálhatnának így, hogy többé nem olyan aktívak és már a ruhaosztás is fárasztó nekik. Ilyenkor el kell mondanunk, hogy a Máltai Szeretetszolgálat jelmondata kettős: a célunk „a hit védelme és a szegények szolgálata”. Ezeken az alkalmakon hittel tudom mondani, hogy imádkozzanak azért, hogy mi jól végezzük a dolgunkat, és hogy ne legyen annyi rászoruló. Ez nekik nagyon szép feladat, nekünk pedig megnyugtató, hogy miközben mi éljük az életünket, vannak, akik imádkoznak azért, hogy a jó utat járjuk.

Milyen képpel tudnád leírni a segítségnyújtás folyamatát?

Régen részt vettem egy egyesület alakulásában. A logójukban egy fácska volt, lekonyuló faágakkal, nem annyira lombosan, mint ahogy egy sudár, fiatal fát elképzelünk. Viszont állt mellette egy karó – ehhez volt szép masnival odakötve ez a fa. Nagyon jó lenne, ha mi ilyen cölöpök tudnánk lenni, amihez valaki hozzá tudja magát kötni. Ez lehet az önkéntesség fő feladata.

Címkék: , , ,