Köszönöm, ez jól esett!

Kaphat-e ennél többet az önkéntes a rászorulótól egy tartalmas beszélgetés után? A tapasztalat alapján úgy tűnik, igen. Az önkéntes pszichológus program felnőttekkel foglalkozó résztvevőivel visszajelzésekről, segítségnyújtásról, problémákról beszélgettünk, sőt életre szóló tapasztalatok és jövőre kapott szlogenek is szóba kerültek.

Idén huszonnégy fiatal pszichológussal indult el a Máltai Fiatalok programja, amelynek keretében az önkéntesek különböző célcsoportokkal kezdtek dolgozni a Máltai Szeretetszolgálat intézményeiben. Cikksorozatunk első részében a szervezők oldaláról mutattuk be a programot, a következő alkalommal az intézményvezetőket kérdeztük. Előző hónapban gyerekekkel foglalkozó önkéntes pszichológusokkal beszélgettünk, most pedig elérkeztünk a felnőttekkel dolgozó pszichológusokhoz.

DSC_0012

Egyéni konzultáció a Feszty utcai Lábadozóban

Nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozni néha megterhelő, azonban legtöbbször mégis hálás feladat, hiszen őszintén viszonozzák a szeretetet és a rájuk fordított figyelmet. De mi a helyzet a felnőttekkel? Hogy lehet megtalálni a közös hangot, áttörni a felhúzott falakat, és segítséget nyújtani nekik a sokszor évtizedek óta halmozódó problémáik megoldásában? Az önkéntes pszichológusok a program keretében hajléktalan emberekkel, szenvedélybetegekkel, szülőkkel beszélgetnek. A találkozások pedig mindegyik félben nyomot hagynak.

„Nagyon különleges volt az első alkalmak egyikén először megtapasztalni az egymásra hangoltságnak és a jelenlétnek a teljességhez hasonlítható állapotát. A fokozott koncentráció segítségével, mintha egy vákuum vagy légüres tér beszippantott volna, és elrepített egy köztes térbe, amely sajátos lehetőséget adott a közös, intenzív munkára” – osztotta meg tapasztalatait Várhelyi Zsófia, aki a budapesti Szenvedélybetegek Fogadójában önkénteskedik.

A megkérdezett fiatal pszichológusok mindegyike máshonnan közelített ehhez a köztes térhez és a közös munkához. Sokan tanulmányaik közben vagy az egyetemet frissen elvégezve, civil szervezetnél dolgozva vagy munkakeresés folyamán találtak rá a lehetőségre. Vannak, akik másodállásban pszichológusok, és jogász végzettség vagy programozói munka mellett döntöttek úgy, hogy szeretnének csatlakozni a programhoz.

„Mindig is önkénteskedtem, munka mellett kezdtem el pszichológiát tanulni, de általában jobban érdekelnek az emberek, mint a számítógépek. Mivel van másik szakmám, ezért nem dolgoznék az itthon megszokott keretek közt magánpszichológusként. Nem pénzért szeretnék segíteni az embereknek. Így ez a felhívás pont belepasszolt az életembe” – osztotta meg motivációját Tóth Veronika.

És hogy történt az egymásra találás? Általában közös megegyezésen, kölcsönös egyetértésen és az igények találkozásán múlt, hogy ki melyik intézményben kezdett el dolgozni év elején. „A  szervezők több lehetőséget is kínáltak és nagyon rugalmasak voltak. Figyeltek rá, hogy mi az a terület, ahol jártas vagyok és szeretnék fejlődni. Érzékenyen reagáltak arra, hogy mire van szükségem és mit tudok adni” – elevenítette fel a Huszti úti Máltai játszótéren egyéni konzultációkat tartó Csombók Betti a beosztás folyamatát. Volt, aki egy szerencsés véletlennek (vagyis az elérhetőségeket tartalmazó Excel-táblázat félrenézésének) köszönhetően került az intézményhez, de utólag már ezt tartja egyik legjobban sikerült tévedésének.

„Családterápiát tanultam, ezért nekem ez a terület lenne az igazán szakmába vágó gyakorlat. A szemléletet, – hogy az embereket rendszerben fogjuk fel, nem önálló entitásként – azonban mindenhol bele lehet vinni a munkába. Már a felvételi beszélgetésnél mondtam, hogy én önkéntesként vagyok itt, ezért ott segítek, ahol szükség van rám” – mondta a kezdetekről Tóth Veronika, aki most a gödöllői Pszichoszociális és Támogató Szolgálatnál tart beszélgetéseket csütörtökön délutánonként.

gödöllő

A Pszichoszociális és Támogató Szolgálat épülete Gödöllőn

„A gödöllői intézmény egy mesebeli házként él a fantáziámban. Kis, másfél szobás kertes házat kell elképzelni egy lakótelep közepén, egy óvoda mellett, a Sissi kastély közvetlen közelében” – mesélte a helyszínről Veronika. „A hozzám kerülő ügyfelek fogyatékkal élők rokonai vagy szenvedélybetegek. Többnyire nincs olyan ember az életükben, akivel nyugodtan leülve átbeszélhetik a problémáikat, ezért nagyon hálásak és motiváltak a munkára. Mindig hangsúlyozom, hogy az a folyamat, amiben a változás lezajlik, nem a találkozásokkor történik – ezek csak biztos pontok –, hanem legfőképpen két alkalom közt. Nekik otthon kell változtatniuk, nem abban a kis szobában, ezért a beszélgetés végén általában adok nekik házi feladatot, amire a saját mindennapjaikban is oda tudnak figyelni. Például, ha reggel felkelnek, legyen egy hálás érzésük, vagy írják fel minden nap a megszokottól eltérő tevékenységeiket. Előfordult, hogy a következő alkalomra, két héttel később valaki hozta a listát, leült, felvette a szemüvegét és felolvasta, utána pedig annyit mondott, hogy ő ezt szeretné folytatni. Ezek óriási sikerélmények.”

A korábban említett különbségek mellett a gyerekekkel való munkától abban is eltér a felnőttekkel foglalkozó önkéntesek munkája, hogy egyénileg dolgoznak, míg a gyerekfoglalkozásokat a pszichológusok általában párban tartják. A munkának ez a jellege van akinek nehézséget okoz, hiszen hiányzik az állandó és azonnali visszajelzés az esetek kapcsán. Másoknak azonban egyszerre kihívás és előny az önálló munka. „Párterápiákat ketten szoktuk vezetni, de abban még nem volt tapasztalatom, hogy egyéni konzultációkat tartsak, ahol enyém a felelősség, és egyedül viszek végig egy hosszabb folyamatot. Kíváncsi voltam, mit tudok kihozni egy helyzetből, amikor csak magamra számíthatok” – mesélte Csombók Betti a kezdeti célkitűzéseiről. Az elmúlt hónapokban Bettinek három visszajáró kliense volt: olyan anyukákkal beszélget, akik egy konkrét helyzettel, kapcsolati problémával fordultak hozzá, vagy akiknek régebb óta húzódó, alapvető nehézségeik adódtak. Most, hogy egyénileg kezdett el pszichológusként dolgozni, úgy érzi, erősödött a szerepében.

jatszoter

Máltai játszótér

A helyszín és a spontán szituációk elindíthatnak csoportos beszélgetéseket akkor is, ha az egyéni konzultációk dominálnak a pszichológusok munkájában. A Feszty Árpád utcai Lábadozóban Schneider Sára télen leginkább az intézmény helyiségeiben, most, hogy jobb idő van, pedig sokszor az udvaron beszélget az intézményben lakó hajléktalan emberekkel. Előfordult már olyan is, hogy egy szobában élőkkel hárman-négyen beszélgettek egy közös problémáról, de általában az egyéni beszélgetéseket igénylik az ügyfelek. „Mindig vannak újak is, de sokakkal már régebb óta, heti rendszerességgel beszélgetünk, és haladunk a folyamatban. Van, aki csak annyit igényel, hogy egyszer tíz perc alatt megoszthasson egy történetet, de utána úgy fejezi be a beszélgetést, hogy »köszönöm szépen, jól esett«.”

„A munkám és talán az egész program legnagyobb erőssége a plusz figyelem, hogy ketten vagyunk, és én csak őrá figyelek. Emellett a kapcsolat, a kapcsolódás és a kiszámíthatóság is nagyon fontos” – mondta a szintén hajléktalan-ellátásban pszichológusként önkénteskedő Pintér Gabriella, aki a Feszty utcai Éjjeli Menedékhelyen már február óta tart beszélgetéseket, a Terézvárosi Nappali Melegedőben pedig korábban az ott dolgozó kollégáknak tartott öt pszichológiai témájú „fejtágító” előadást, most itt is az ügyfelekkel dolgozik. „Úgy kommunikálok velük, mint pszichológus, de ez persze nem azt jelenti, hogy pár hónap alatt máris évtizedek óta halmozódó traumatikus élményeket tudunk feldolgozni. Ha van is kijelölt cél, az általában kisebb, életvezetéssel kapcsolatos, vagy akár a hajléktalan létről való beszélgetés, vagyis hogy mi volt ezelőtt, és mit szeretnének, mi legyen ezután.”

DSC_0495

Az Eötvös utcai Nappali Melegedő bejárata

Az első alkalmakról Sára és Gabriella is elmondta, hogy a beilleszkedés nem volt könnyű feladat. Időbe telt, mire az ügyfelek megszokták a jelenlétüket, már tudták, miért vannak ott és mivel lehet megkeresni őket.

Ezzel a nehézséggel Janovicz Andreának is meg kellett küzdenie a Szatmár utcai Családok Átmeneti Otthonában, ahol egyéni pszichológiai konzultációs feladatok ellátását tűzték ki célul az ottani kollégákkal. Az elején nem volt nagy fogadókészség a pszichológusi segítségre, szinte senki nem jelentkezett a beszélgetésekre. „Az egyik legnehezebb dolog az intézményben élő emberek megszólítása volt: elérni az embereket, jól kommunikálni a pszichológusi munka és folyamat lényegét, és összességében láthatóvá tenni ezt a lehetőséget, különösen azok számára, akiknek szükségük van segítségre valamilyen problémájuk megoldásához, nehézségek, konfliktusok megbeszéléshez, vagy egyszerűen pozitívan hatna rájuk egy biztonságos és elfogadó tér, ahol minden kimondható, elmondható, nincsenek tabuk és ítélkezés. Úgy érzem, hogy az intézményben eddig töltött idő és a szupervíziós alkalmak is sokat segítettek abban, hogy szakmai identitásom erősödjön. Másképpen kezdtem nézni erre a kérdésre, más szavakkal fogalmaztam és más attitűdöt formáltam azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet elérni az embereket valamilyen lehetőséggel kapcsolatban.” Andreát azóta több családgondozó is megkereste, és ajánlottak neki személyeket, akikkel most már heti rendszerességgel dolgozik.

A fiatal pszichológusok több oldalról is kapnak segítséget felmerülő problémáikkal kapcsolatban. Az intézményvezetők és a kollégák támogatásán kívül a szupervíziós alkalmak is a háttérből erősítik munkájukat. „Jó rendszeresen tartani a kapcsolatot azokkal, akikkel még valami pluszban hasonlítok, azon kívül, hogy ugyanazt a pályát választottuk. Hiszen valamiért mind a ketten, hárman, nyolcan, huszonnégyen benne vagyunk a programban, és mindannyian más szemszögből látjuk az eseteket. Nagy közhely a több szem többet lát, és nagyon nem szeretem a közhelyeket, de ezt most valahogy megkedveltem. Tudom, hogy minden közhely igaz, de ez nagyon” – mondta Gabriella.

Betti szerint önismeretben és problémakezelésben is sokat tudnak tanulni egymástól ezeken az alkalmakon. „Simontól és Anettől nagyon sok támogatást kaptunk mindannyian, számomra a legfontosabb három a bizalom, a bátorítás és a szakmai támogatás voltak. Ezek mentén szeretnék a jövőben tovább haladni.”

„A feldolgozásban nekem a szupervízió nagyon jót tett. Hasonló problémákkal küzdünk: más a körítés, de a lényeg ugyanaz. Akár a pszichológus szerep megtalálása, akár a határok meghúzása az ügyfelekkel, sok közös pont van. Megnyugtató, hogy nem csak engem érintenek ezek a dilemmák” – mesélte Sára.

Kihívások, problémamegoldás, bizonyítás, megszokás, tapasztalatok és változtatás – a program kezdete óta eltelt hónapok alatt többlépcsős tanulási folyamaton mentek és mennek keresztül a pszichológusok. Néhányan már saját „receptet” is kidolgoztak. „A foglalkozás egy segítő beszélgetéshez hasonlítható, amely a hozott téma szerint tartalmaz imaginációs, illetve művészetterápiás elemeket. Elegendő időt kell hagyni a megérkezésre, hagyni kell a klienst, hogy vezessen, de közben mégis kézben tartani a folyamatot. A határok megtartása mellett teret biztosítani az egymásra hangolódásra, hogy az elfogadó, befogadó légkör segítse a megnyílást. Elvárások, megoldások nélkül jelen lenni, elfogadni, hogy a változás hullámzó is lehet, azaz nem folyamatosan pozitív irányú, előre- és visszalépések lehetnek közben” – foglalta össze tapasztalatait Zsófia.

„Ez egy olyan szakma, ahol mindenki elmondhatja magáról, hogy egy tanulási folyamat közepén van” – mondta el a fejlődés nélkülözhetetlenségéről Tóth Veronika. „A barátaim és ismerőseim sokszor mondják, és Gödöllőn az egyik ügyfelem is felhozta, hogy empatikus típus vagyok, és ilyen fiatalon nem szabadna ezeket a találkozásokat bevállalnom. Nagyon érdekelnek az emberek, de megvan a személyes terem, ahova visszahúzódhatok.” Van, akinek könnyebben, másoknak nehezebben megy az esetek és a magánélet szétválasztása. Szakmai szempontból azonban fontos a keretek meghatározása és a határok egyértelművé tétele.

„A pszichológus is ember. Attól függően, hogy milyen lábbal kelek fel, más nyomot hagynak rajtam a történetek, az életek, a találkozások” – osztotta meg véleményét Gabriella. „Arra minden segítő szakmában nagyon kell figyelni, hogy olyan kikapcsolódást, hobbit és időtöltést találjon magának az ember, ami feltölti. Ezzel ki lehet egyensúlyozni a munka leterhelő részét.”

A történetekkel a pszichológusoknak is dolgozniuk kell. „Többek közt megtanít arra, hogy megbecsüld, amid van” – mondta Sára, és hozzá hasonló véleményen van Gabriella is: „Mindig szembesülök azzal, milyen kiváltságos helyzetben, egy védett burokban és közegben nőttem fel. Ebből kilátni, vagyis inkább tudatosan kinézni mindig csak új élményeket adhat, épít és hálássá tesz.”