„Mindenem megvolt, de a biztonság hiányzott”

Otthoni életről és halálról, életveszélyes utazásról, bizonytalan megérkezésről beszélgettünk szíriai, pakisztáni, afganisztáni és eritreai fiatalokkal. A Budapesten tartózkodó menekültekkel foglalkozó sorozatunk folytatódik.

A Máltai Szeretetszolgálat orvosi szolgálatot biztosít esténként a Keleti pályaudvarnál, valamint a II. János Pál pápa téren. Emellett pedig a Szeretetszolgálat önkéntesei adományokat osztanak, amibe a Máltai Fiatalok is bekapcsolódtak. Utánajártunk, hova érkezik a segítség. Előző cikkünkben öt ember fényképét és történetét mutattuk be. A helyszínen járva újabb találkozásokról számolunk be.

menekult2_1

menekult2_2

„Afganisztánból jöttünk el a testvéremmel és egy barátunkkal, aki vigyáz ránk. Az öcsém nyolcadik osztályba jár, én tizedikes vagyok. Egy hónapja értünk Magyarországra. A bátyánkat várjuk, ide jön majd értünk. Ő már egy ideje Németországban él, egy szupermarketben dolgozik. Mi is a boltban segítenénk neki.
Mikor éreztétek leginkább veszélyben magatokat?
Az út Törökországig nagyon nehéz volt. Több napon keresztül gyalogoltunk a dzsungelben. Iránban az erdőben egy ember megpróbált elszökni, de a rendőrök tüzet nyitottak rá, és lelőtték.
Volt bármi konfliktusotok, mióta Magyarországon vagytok?
Tegnap éjszaka amikor már mindenki aludt, jött három tolvaj, végigjárták a parkot, és sok cipőből, táskából ellopták a pénzt és az értékeket, ezután pedig elrohantak. Pedig ebben a parkban főleg szegény emberek vannak.”

menekult2_3

menekult2_4

„Eritreából menekültünk el a diktatúra és a harcok elől. Állandó veszélyben voltunk az országunkban, nem léphettünk ki az utcára biztonságban. Tudtuk, hogy nagy kockázatot vállalunk: ha az eritreai határon elkapnak minket, nem valószínű, hogy életben maradunk. Szudánon és Líbián keresztül hagytuk el Afrikát. A barátaimmal együtt jöttünk idáig, egyedül sokkal nehezebb megtenni az utat. Ők egyetemen tanultak, én pedig egy cirkuszban dolgoztam zsonglőrként.
Hogyan tovább?
Nem tudom. Fogalmam sincs, hova megyünk Magyarország után. Minden este Istenhez imádkozunk, hogy mutasson utat.”

menekult2_5

menekult2_6

menekult2_7

menekult2_8

„Öt gyerekünk van, együtt indultunk útnak Afganisztánból. Németországba szeretnénk eljutni.”

menekult2_10

„Három hónappal ezelőtt eljegyeztem a barátnőmet. Szerettünk volna összeházasodni, de az amerikaiaknak dolgoztam, ezért nem volt biztonságos Afganisztánban maradnom. A talibánoknak nem számít az emberélet: ha amerikai cégnek dolgoztál, és megtalálnak, azonnal lelőnek. Volt egy kis házam, amit eladtunk, ebből fizettem az utamat. De nem volt elég pénzünk, hogy útlevelet és vízumot szerezzünk, és repülővel utazhassak. Ezért gyalog, kocsival, vonattal jöttem idáig. A legnagyobb probléma nem is a ruha vagy a lakás, hanem az étel hiánya. Afganisztánban mindenem megvolt: otthonom, munkám, családom, menyasszonyom, de soha nem lehettem biztonságban.
Merre mentek ezután?
Szeretnék Magyarországon maradni. Korábban dolgoztam magyarokkal, szeretem ezt az országot, magyarul is tanulnék. Remélem, biztonságban leszek itt, és bármilyen munkát szívesen elvállalok. Dolgoznék sofőrként, boltban eladóként, de takarítanék is.
Mi lesz a családoddal?
A menyasszonyommal néha beszéltünk telefonon. De amikor Magyarországra értem, elvesztettem a telefonom. Most nincs pénzem arra, hogy újat vegyek, ezért már másfél hete nem beszéltünk, nem tudja, mi van velem. Ha találnék munkát, lenne lakásom, és tudnék félretenni pénzt, akkor ide hívnám a családomat is.”

menekult2_9

„A magyar krikettválogatottban játszom, már kérdeztek más újságoktól is, és szerepeltem plakátokon, amik a kettes és hármas metróban voltak kint.
Mióta élsz Magyarországon?
2012. október 3-án értem Magyarországra. A tálibok be akartak sorozni katonának, ezért jöttem el Pakisztánból. Hárman indultunk el együtt, tovább akartunk menni Ausztriába, de a határ után a két kocsiból az elsőt megfogta a rendőrség. Kilencen voltunk az autóban, senkinek nem volt útlevele, ezért visszaküldtek. A másik két barátom Belgiumba ment tovább. Én Győrben börtönbe kerültem húsz napra, de mivel 16 éves voltam, vagyis kiskorú, ezért két hónapig Bicskén voltunk. Utána három évig a fóti gyermekotthonban laktam, most költöztem a Keleti környékén egy lakásba.
A krikettezés mellett mit csinálsz Budapesten?
Dolgoztam pizzázóban, fagyizóban, most pedig egy gyrososnál vagyok. Mellette szakácsnak tanulok. Mi hiányzik Pakisztánból?
Hiányzik a családom, van két kisebb testvérem, egy húgom és egy öcsém, akiket már három éve nem láttam.
Hogyhogy itt vagy te is a parkban?
Mi, akik már régebb óta itt élünk, találkozunk azokkal, akikkel egy nyelvet beszélünk. Mesélnek, hogy mi a helyzet Pakisztánban. Most nagyon nagy baj van. A talibánok és az amerikaiak állandóan harcolnak.
Mi a helyzet a többiekkel?
Az új emberek mennek tovább. Mert hat hónapig táborban lakhatnak, utána viszont kiteszik őket. Ennyi idő alatt nem tudják megtanulni a nyelvet, nehéz munkát találni. De ha nincs lakásuk, akkor mit csinálnak utána? Ki szeretne egy parkban aludni? Ma reggel is esett az eső, és ők már három napja ezekben a hálózsákokban alszanak.
Te akarsz még máshova menni, vagy inkább maradnál?
Biztos sehova nem megyek. Három éve itt maradtam, itt a lakás, dolgozom, tanulok, sportolok. Ha másik országba megyek, mindig unatkozom, és visszajövök ide. Máshol új emberek vannak, új nyelv, ami nagyon nehéz. Itt már ismerünk mindent: a kultúrát, a nyelvet, az embereket, az utcákat.”