„Visszük magunkkal a féllábú fogadott anyukánkat”

A 25 éves Rebeka és a 22 éves Roland decembertől február végéig egy koliba jártak „haza”. Ebben a kollégiumban azonban a négyágyas szobák helyett matracokon aludtak – akár százan is egy térben. A Máltai Szeretetszolgálat Kelenföldi Pályaudvar melletti krízisszállóján jártunk.

A Fővárosi Önkormányzat jóvoltából december 23. és február 28. közt használhatta hajléktalanszállóként a Rimaszombati úti ingatlan földszinti részét a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Az alacsonyküszöbű szállóra bárki bemehetett, akinek egy matracra és egy sarokra volt szüksége, ahol eltölthette az éjszakát. „A kollégiumi szálló azért jött létre, hogy a tél leghidegebb hónapjaiban az emberek be tudjanak jönni az utcákról, aluljárókból, fűtetlen kalyibákból” – mondja el Biró Péter, a Rimaszombati úti Szociális Központ intézményvezetője. „Szándékosan kevés szolgáltatást biztosítottunk, hogy felmerüljön az emberekben az igény arra, hogy jobb és tartósabb helyet keressenek a segítségünkkel.”

fiatal_hajlektalanok1_1

Ebben az épületben kapott helyet a krízisszálló (Fotó: Milena Schöer)

Az átmeneti szállóban a rászorulók szálláshelyet kaphattak, hideg és meleg vizet használhattak. Át lehetett menni a közelben lévő Szociális Központba különféle ügyeket intézni (elhelyezés, segély, telefonálás, álláskeresés, stb.), hiszen a két intézmény szoros kapcsolatban állt egymással. A szociális munkások a kollégium teljes nyitva tartása alatt segítették az embereket. Ennek köszönhetően fordulhatott meg a több mint 80 férőhelyen közel 400 ember a 68 éjszaka alatt.

Fiatalok is rendszeresen aludtak az intézményben – ketten közülük éppen a falra kitett tájékoztatót nézegették, amikor ott jártunk. Az átmeneti szálló ugyanis február utolsó vasárnapján bezárt, és a látogatásunkkor sokan még nem tudták, hova menjenek ezt követően. A szociális munkások az új hely keresésében is próbáltak segítséget nyújtani az ügyfeleknek.

Kórházból a Balaton-partra

„Nehéz olyan helyet találni, ahol együtt maradhatunk. Általában külön női és férfi szállók vannak” – meséli Roland, miután leülünk az aznapi alvóhelyükre: az este hét órai nyitás után mindenki egy matracot kap, amit bárhol letehet, ahol üres helyet talál. A fiatal pár az elmúlt egy évben sok nehézségen ment keresztül, és mindenképp együtt szeretnének maradni, így tudnák kirántani magukat és egymást a jelenlegi helyzetükből.

„A barátnőm terhes lett, és kórházba került. Minden nap meglátogattam, nem akartam egyedül hagyni. Vittem neki enni és tiszta ruhát. A főnökömnek hiába mondtam el, hogy mi a helyzet, kirúgott, amikor nem mentem dolgozni” – kezd bele egy évvel ezelőtt indult történetükbe a huszonkét éves fiú, aki korábban építkezéseken dolgozott, de azóta sem talál munkát. „Nézem az álláshirdetéseket az interneten, elmegyek interjúkra, de ahogy meglátják, hogy cigány vagyok, jön a szokásos mondat: majd jelentkezünk. És persze nem hívnak.”

Mivel egy idő után nem tudták az albérletet fizetni, a két fiatal az utcára került. „Akkor még nyár volt, felültünk egy vonatra, lementünk Siófokra, és ott aludtunk a Balatonnál hálózsákban jó pár hétig. Még bulizni is eljártunk néha” – folytatja Roland. De aztán jött a rossz idő. Egyik nap Kelenföldön voltak, meglátták az utcai szociális munkásokat a máltás kabátban, megkérdezték tőlük, hol aludhatnának. Az akkor nyíló kollégiumi szállóra irányították át őket.

A munka egy része Biró Péter elmondása szerint nem más a fiatal hajléktalanoknál, mint az idősebbeknél: szállást és ételt biztosítanak nekik, segítenek az ügyintézésben és az álláskeresésben. A cél pedig ugyanaz: hogy az utcai életmódot elhagyják.

„Amikor beüt a krízis, nehéz rögtön reagálni” – mondja Rebeka. „Soha nem voltunk még ilyen lecsúszott helyzetben.” És mi lett a babával? – kérdezem. „Elvetettük, volt egy abortuszom. Azóta én is keresek munkát, mert így, hogy nincs gyerek, dolgozni akarok. Mi mást csinálnék? Nem fogok otthon ülni. Együtt akarjuk összeszedni a pénzt.” A lány takarítóként keres állást, de egyelőre őt sem hívták vissza.

A szociális munkások az alapellátásokon túl a munkakeresés sikerét is próbálják növelni: ha felmerül az igény, segítenek a fiataloknak az önéletrajz megírásában, tanácsokat adnak az állásinterjúhoz. Ezen túl a traumák feldolgozásában pszichológus segítségét is kérhetik. Az intézményvezető a Máltai Szeretetszolgálattal is jó kapcsolatot ápoló Fiatalok Önsegítő Egyesületét említi még, ahol célzottan a 18 és 35 év közti korosztályt támogatják folyamatos szociális munkával, képzésekkel és átmeneti szálláslehetőséggel.

Bicskéről Budapestre

Sok fiatal érkezik vidékről nagy reményekkel a fővárosba. Rebeka és Roland korábban Bicskén éltek, abban bíztak, hogy Budapesten könnyebben kapnak munkát. „Mégiscsak Magyarország fővárosa, nem?” – kérdezik, majd hozzáteszik, hogy a környező kisebb falvakban is keresgélnek, nem adják fel, ki akarnak kerülni ebből a helyzetből. Most pedig jön a tavasz, úgyhogy még bizakodóbbak. „Ha elkezdhetnék dolgozni, akkor egy hónap alatt össze tudnék gyűjteni annyi pénzt, hogy legyen hova mennünk” – vázolja fel terveiket Roland. „Mert az albérlet nem egyszerű, ki kell fizetnünk a kauciót, és utána az első havi bérleti díjat”.

„Az albérletárak jelenleg elképesztően magasak Budapesten” – mondja el a lakhatás kérdéséről Biró Péter. „Egy VIII. kerületi kis 20-30 négyzetméteres garzonért átlagban 90-100 ezer forintot kell fizetni, kezdésnek legalább egyhavi kaucióval és egyhavi bérleti díjjal. Ha minimálbérrel számolunk, akkor kettőjüknek legalább három hónapjába telik majd összegyűjteni a költözéshez szükséges összeget.”

fiatal_hajlektalanok1_3

A kép illusztráció (Fotó: Milena Schöer)

A munkakereséssel kapcsolatban az intézményvezető a végzettség hiányát említi az egyik legnagyobb problémaként. Az utcára kerülő fiatalok egy része csak az általános iskolát fejezte be. Ettől függetlenül szerinte sokaknak sikerülhet egyszerűbb munkakörökben állást találnia Budapesten. A kérdés sokszor a motiváció. „Elkezdenek dolgozni, de később kiderül, hogy nem alkalmasak a pozíció betöltésére, vagy nekik megy el a kedvük útközben. Előfordul az is, hogy bemagyarázzák maguknak, hogy nem tetszik a munkahely, és inkább ott hagyják. Az állás megtartásáért sokszor kompromisszumokat és áldozatot kell hozni, ez pedig nem mindig működik.”

Az iskolai képzettség mellett más területen is felmerülhetnek nehézségek. „A fiatal hajléktalanok egy része állami gondozásból kerül ki. Ezen belül is inkább intézetekből, mint nevelőszülői hálózatból, hiszen a család meg tudja adni azt a köteléket, amit az intézményi háttér kevésbé” – hoz be egy újabb szempontot Biró Péter. „Sokszor úgy hagyják el az intézeteket a fiatalok, hogy semmilyen élettapasztalatuk nincs. Hiányoznak a praktikus ismeretek (bérlet megvétele, villanyóra leolvasása), nehezükre esik a pénzzel való gazdálkodás. Ez pedig megnehezíti az életben való helytállást.”

Otthonról az utcára

Bár a Rimaszombati úton megismert fiatal párnak lakásbérlésre egyelőre nincs fedezete, mindent megtesznek, hogy ne hagyják el magukat. Ételosztásra nem járnak, viszont lelkesen mesélnek a Kelenföld közelében levő kínai büféről és a kedvenc helyükről: „ez az étterem olyan, hogy befizetsz egy ezrest, annyit ehetsz, amennyit akarsz, és két óráig ott lehetsz.” És hogy van erre pénzük? „Amikor kiköltöztünk, eladtam a tévémet, számítógépemet, Xboxomat a haveroknak. Az utcán ezekre nincs szükséged…”

Kissé kételkedve hallgatom, milyen barátok azok, akik megveszik a cuccaikat, és hagyják, hogy a két fiatal az utcára kerüljön. Lassan mégis kezd tisztulni a kép. „A haverjaink a családjuknál laknak. Egy srác nemrég felajánlotta, hogy mehetnénk hozzájuk egy időre, de a szüleivel és öt testvérével lakik egy nagyon kicsi lakásban. Senkin nem akarunk élősködni. A családunkhoz sem mennénk így vissza. Ha az ember egyedül van, akkor még csak-csak, de ketten már nem mehetünk” – avat be a részletekbe Roland, Rebeka pedig kiegészíti: „Tudják, hogy fainok vagyunk, sokan szeretnek minket. Van nyolc-tíz ember, akikre ezekben a hónapokban is számíthattunk, segítettek, ahol tudtak. Ők az igazi barátok.”

Biró Péter a még meglevő kapcsolatok kihasználását hozza fel indokként arra, miért találkoznak viszonylag ritkán az utcákon fiatal hajléktalanokkal. „Egyetlen olyan fiatal srácot ismerek a gondozási területünkön, aki be van rendezkedve egy helyszínre. A fiatalok ismeretségi körében van egyfajta összetartás: barátoknál, rokonoknál, ismerősöknél töltenek el akár hónapokat is, így kevés olyan fiatal gondozott van, akivel huzamosabb ideig együtt tudunk működni. Egy-egy éjszakát eltöltenek az aluljáróban vagy egy parkban, de alapvetően elég mobilisak.”

fiatal_hajlektalanok1_4

A krízisszállót az épület földszinti részén rendezték be (Fotó: Milena Schöer)

Miközben Rebekával és Rolanddal a matracon beszélgetünk, valaki egy zsömlével teli zacskót tesz le a mellettünk levő radiátorra. Pár szót váltanak, utána a nő elbiceg. „Nyár óta ismerjük, olyan, mintha az anyánk lenne. Egyszer megkérdeztük, mi lett a lábával. A férje többször szúrt kést a combjába. Utána azt mondta, hogy csak akkor hívja ki a mentőket, ha a nő azt mondja, hogy magát szúrta meg. Azóta műlába van. Amikor elmesélte a történetet, szabályosan sírógörcsöt kaptam” – mondja Rebeka. „A legtöbb ember nagyon nyomorult itt. Így hogy látjuk őket, még inkább küzdünk, nem akarunk idáig jutni. Ezért nem is iszunk vagy drogozunk, mert akkor sokkal könnyebb elhagyni magad.”

Végig egymásnak támasztott fejjel fekszenek a matracon, és mosolyogva bizonygatják nekem, egymásnak és leginkább önmaguknak, hogy nem sokáig kell már így élniük. Hol lesznek öt év múlva? „Remélem, a saját lakásunkban. Hogy ne kelljen mindig a bérleti díjra spórolni. És addigra már lesznek gyerekeink is” – válaszolják, és hozzáteszik: „visszük magunkkal a féllábú fogadott anyukánkat, lesz egy külön szoba, ahova beköltöztetjük. Ott lehet majd egész nap. Mert ő is jobbat érdemel.”

A cikkben szereplő fiatalok nevét kérésükre megváltoztattuk.

Szakszon Réka